Január 22 este 9 Marakechtől délre

 

Nevet kellene változtatnunk. Mármint csapatnevet. Mcg films team helyett Droid Team. Mind a ketten 4 napja nem aludtunk, hacsak az autóban történő napi 1-2 óra elájulást nem nevezzük alvásnak. Ami az egészben számunkra a legfurcsább az, hogy nem is érezzük magunkat fáradtnak. Ati vezet, én meg annyira aktívnak érzem magam, hogy alvás helyett inkább blogot írok, pedig nem is szeretem csinálni. Az elmúlt 48 órában 3300 kilométert tettünk meg. Azt nem mondhatom, hogy megállás nélkül, kis Táltosunk néha makrancoskodott még egy kicsit. Apróbb kóbor áram kering a villamosrendszerben, kergettük egy ideig, de aztán hagytuk, ezért aztán végül a bal indexben maradt, és annak a működését hülyíti, valamint kisebb motormelegedési kérdések is felmerültek. Kivettük a termosztátot, de mivel elég keményen nyomjuk, lehet, hogy egy kicsit megsínylette a hengerfejtömítés. Nincs mit tenni, utol kell érni a többieket. Egyenlőre normalizálódott a helyzet, remélem, a későbbiekben nem jelentkeznek újra komolyabban. Erről jut az eszembe, illetve az Ati juttatta az eszembe, hogy rengeteg kritika vagy inkább fika éri a Bamakot, hogy mennyire egyszerű is megcsinálni, nem mérhető például a Dakarhoz. Természetesen vannak különbségek, de azért van egykét dolog amire rávilágítanék. A Dakaron rendszerint minden csapat saját szervizháttérrel indul, Minden feladatra egy-egy ember. A pilóta és a navigátor teljesíti a napi távot, majd beérve leadja az autó bajainak listáját, megvacsizik, bemegy a fűtött vagy hűtött lakókocsijába, aztán lefekszik a finom puha ágyba, hogy másnap ismét újult erővel vesse be magát a sivatagba (félreértés ne essék, tisztelem a teljesítményüket, borzasztó összpontosítást és figyelmet kíván a nagy sebesség). Ezzel szemben a Bamakon indulóknak minden egyes dologgal saját maguknak kell megküzdeni. Tájékozódnak, Navigálnak, árkon-bokron átmennek, jó esetbe sátorban alszanak, rosszabb esetben a kocsi ülésében vagy egyáltalán nem. Saját maguk szervizeknek, ha alkatrész kell saját maguk cipelik, vagy kénytelenek beszerezni a megfelelő apparátussal (szerviz, stb.) és teszik mindezt olyan országokban, ahol még több nyelv ismeretével is enyhén szólva problémás kommunikálni. És akkor még ne is beszéljünk a lépten, nyomon lehúzó közegről és az átverős, hülyének tettetős benzinkutasokról. Egyszóval mindenkinek, aki lenéző hangnemben, magas lóról beszél erről a versenyről, üzenem: jöjjön el és meglátja, mennyire „egyszerű és könnyű” is ez a derbi.

Visszatérve az elmúlt 48 órához, Valencia mellett beértük a szintén technikai problémával küzdő Polgárőröket, de a lendületünk őket is magával sodorta, mivel érkezésünk után nem sokkal mesébe illő csodával két napos szerelés után az ő L300-as Mitsubishijük is életre kelt. Most együtt nyomjuk.

 

Amúgy ma még KB 5-600 km van még hátra és utolérjük a mezőnyt az Assai táborban. Szerintem nagyot lesnek majd. Időközben leértünk az autópályáról egy 2. rendű útra, ami után visszasírom a 85-ös halálutat. Ilyet még nem láttam. Az út gyalázatos minőségű, és este 10 ellenére hatalmas a forgalom. Rengeteg a kamion, és irdatlanul vezetnek. Az előbb előzött meg egy 24 tonnás nyerges, pedig 100-al mentünk. Ez nem vicc!

 

KORI.

MCG FILMS TEAM 74