Január 20 este 11 óra valahol Genova és Miláno közt

 

 

Kicsit nehezemre esik a blogolás, de MacGyver éppen vezet, úgyhogy rám hárul az éppen aktuális történések közlése. Igazából, ha választanom lehetne, akkor inkább egész nap blogot írok, csak ne kelljen megint váltót cserélnem. Az elmúl két napban ugyanis fejlesztettük egy kicsit a szerviz tudásunkat, mert úgy látszik még nem sikerült eleget gyakorolni. A story ott kezdődött, hogy sikerült váltót szerezni Bolsano mellett (Dél – Tirol, ha esetleg más is annyira eccerü lenne, mint én, és nem tudja, hol van) ami egy kicsit kiesik a verseny útvonalából. Sebaj, a lényeg, hogy van. Este hatra odarángatott minket a tréler, neki is estünk a Táltosnak, mint Foki a lábtörlőnek. Váltó pikk-pakk lent, másik váltó fel. Azaz csak majdnem mert nem ugyanolyan. Nem stimmel a kardán. Kis vakarózás, váltó le. Terepváltó váltó szét, a régin is, csere-bere, jó. Váltó fel. Röpke hat óra alatt megvagyunk. Elindulunk. Nagy vigyorgás meg minden, az se bírja a kedvünket szegni, hogy ez alatt a hat óra alatt KB 15 centi hó hullott, az viszont már igen, hogy amint az autópályára érünk, elkezd visítani a váltó. Igen, a váltó, amit az imént raktunk fel. Ezek után pedig valószínűleg egy tér-idő csapda közelében járhattunk, mert ami ez után következett, az nem volt mindennapi. Ati kicsit felfokozott idegállapotban telefonálni próbált a szervizbe, ahol a váltót kaptunk, de a telefonja lemerült. Az összedugott inverter nem működött a töltéshez. Ezek után elment az összes fedélzeti műszer, és a fűtés, aminek következtében egyből párásodni kezdett minden, nem lehetett kilátni. AGPS meghülyült, nem tudta mit akar, csak tervezett újra és újra. Plusz az én telefonom megállás nélkül magától kezdett nyolcasokat írni. Lassan kezdtem arra gondolni, hogy ez a végtelen megőrülés kezdete. Nagy nehezen kijutottunk a fekete lyukból megbirizgáltuk a biztositéktáblát és visszaindultunk az Alpokba. A műhely és a lehetséges szállás előtt kettő, azaz kettő kilométerrel egy erős szerpentin teteje felé végleg beadta a kulcsot a váltó. Reccsenés, koppanás, satu, ahogy lenni szokott. Ha nem egyesben kapaszkodunk felfele, akkor biztos megharapom a műszerfalra szerelt CB-rádiót. Kiszálltam a szakadó hóba, hogy felsétáljak az elakadásjelző háromszöggel, mielőtt egy Sainzként közlekedő digó belerongyol az út közepén füstölgő Táltosba. Ahogy visszafele sétáltam és belegondolva az éppen aktuális helyzetembe ránéztem az Atira, aki úgy nézett ki, mintha épp akkor evett volna meg fél kiló eleven varangyos békát, nem bírtam tovább és kitört belőlem a feszültség. Úgy elkezdtem röhögni, hogy szinte már majdnem sírtam. Aztán az Ati is. Itt már nem lehet mit tenni. Ha az ember már nem tud mit tenni kínjában, akkor a legjobb, ha kiröhögi saját magát. Az sokat segít. Ezután természetesen még hátra volt a neheze: kocsiban alvás (alvás?) újabb autómentő, vissza a műhelybe. Odaérünk, Franci, a szerviztulajdonos már szervezi a másik váltót. Szerencsére lett, de mondanom sem kell, Franci csak részben ismeri el felelősségét, tehát megint legombol minket. Szót sem érdemel, ha valaki volt már külföldön kiszolgáltatott helyzetben, akkor tudja, miről beszélek. Este nyolcra fenn a váltó, igaz három darabból kellett összefércelnünk, próba előtt nagy izgulás, vajon működik-e. sikerült, jó. Az aranyszívű szerelő srác, Kriszti és barátnője Ildikó, akiknek köszönhetjük, hogy szorult helyzetünkből kijutottunk, meghívnak még minket vacsira is. Köszönünk Nektek mindent még egyszer! Aztán beszállunk a Táltosba, és indulunk. Hullák vagyunk, két napja nem aludtunk, valszeg rendesen még két-három napig nem is fogunk, de megyünk és utolérjük a mezőnyt. Nem adjuk fel!  Ehe- ehe…

 

Kori alias Vader nagyúr (hogy kaptam ezt a hülye nevet?)

MCG FILMS TEAM 74